Lehet te is megkérdőjelezed a döntéseidet, az érzelmeidet, és még a kinézeted is.
Elég jó vagyok? – Szokott hangzani ismétlődően a néma kérdés. Különösen akkor, ha valami jó dolog közeledik felénk, mint mondjuk egy párkapcsolat, munkalehetőség, vagy lényegében bármi, ami örömet okozhatna számunkra.
Nem érdemlem meg – Folytathatnánk a mondatot az ismert módon. Persze, hogy nem, mindenki más megérdemli, csak én nem. Mert én csak én vagyok.
Kicsit olyan, mintha a fájdalmas dolgok magától értetődőek lennének az életünkben, a kellemesek viszont idegenek. Elképzelni sem tudjuk, hogy valami szép téma csak úgy könnyen az ölünkbe hullik.
De miért van ez?
Ennek miértjére több dolgot is felsorolhatnánk, de egyet most kiemelek, mégpedig azt, ami a minket megkérdőjelező csendes kérdések mögött bujkál: Az önszeretet, pontosabban annak hiánya.
Nem is gondolnád milyen erős hatása van annak, ha némán szidod magad. „De buta vagyok”, „Ezt már tudnom kellene”, „Elég baj, hogy így érzek”. Ezek még mondhatni a lágyabb önostorozások. Nem tűnnek igazán veszélyesnek, és nem is lennének feltétlenül azok, ha nem ismételgetnénk őket olyan sokszor. Ráadásul el is hisszük mindezt, és ez ad a szavaknak igazi hatalmat.
Különösen ha a durvább jelzőket is megemlítjük. Azt hiszem mind tudjuk, mikre utalok most.
De természetes, már-már a mindennapok része ez a gondolatmenet. Na meg amúgy is azt gondolunk amit akarunk, különösen magunkról. Ki lát bele a fejünkbe, hogy ítélkezzen, ugye?
Akkor most nézzük meg úgy ezeket a jelzőket, mintha mindet folyamatosan ráömlesztenél arra a személyre, akit a legjobban szeretsz. Nincs csalás, mindent úgy mondj el neki, ahogyan magadnak mondod. Ugyan azzal a lendülettel, megvetéssel és rendszeres ismétlésekkel.
Neki hogy esne? Milyen reakciót váltana ki belőle?
Mindjárt jobban érződik ennek súlya, igaz? Ugyan ilyen mérgező hatással vagyunk ilyenkor önmagunkra, és még csak fel sem tűnik. Ezeket szépen elhisszük magunknak, másoknak főleg és ezáltal azonosulunk vele.
Ha pedig mindez igaz, akkor szörnyű emberek vagyunk, tehát nem érdemlünk meg semmit, ami számunkra kedves.
Ráadásul hányan gondolják ugyanezt magukról? Mennyi szörnyű ember él ezen a világon? Hisz ők mind ezzel azonosulnak.
Amiből megint kivetíthetjük, hogy tényleg rémes a világunk, de így már érezzük ennek magját. Pontosan ezért nem kell a világot megváltanunk, csak a saját világunkat, tehát önmagunkat. Ha mindenki megtenné ezt, hirtelen minden más szöget vetne.
Felhozhatnám persze, hogy ezt nagyrészt a neveltetés és külső hatások indítják el bennünk. De ezen a szinten velük már nem kell foglalkoznunk. Ugyanis onnantól kezdve, hogy felnőttünk magunkért felelünk, tehát képesek vagyunk mi irányítani.
A jó hír, hogy megvan a hatalmad hozzá, hogy ezt átformáld. Csak rajtad múlik. Ez egyszerre ijesztő és megnyugtató. A hatalom a kezünkben van, de mit kezdjünk vele?
Lényegében amit csak szeretnél.
Eddig például, ha még olvasod, valószínűleg önrombolásra használtad. Akkor most akár használhatnád önépítésre is. Szóval mit szeretnél elérni, változtatni?
A kulcs mindig az akarat. Tűzd ki a célod, és döntsd el, hogy úgy lesz. Addig hangoztasd, amíg el is hiszed a döntésed.
Például vegyünk alapul egy közkedvelt témát: „Nem nézek ki jól”. Ezt ugye nyugtázzuk minden egyes ruhavásárlásnál és megyünk tovább. De most akkor vegyük végig: Miért nem?
Ne feledd, amit látsz a tükörben az az eddigi öntudatlan gondolatmeneted eredménye. Most ezt szeretnénk tudatosítani. Mindenkinek van teste, szóval teljesen rendben van az, amit látsz. Ez a kiindulópontod.
Ugyanez érvényes arra is, ha egy belső tulajdonságunkkal nem tudunk megbékélni.
Álljunk bele. Miért van ez így? Mit szeretnék ehelyett?
Ha pedig megvan a végcél, amit szeretnénk elérni kezdjünk is lépkedni afelé. Mindig csak egy kicsit. Egy új frizura, egy kicsit több pihenés, egy ölelés. A reggeli és esti hálaadás mantrák, vagy a tükör előtt felsorolt: „Ezt szeretem magamban…” mondatok.
Témától függ, bármi jó ami közelebb visz magadhoz, ahhoz, aki igazából vagy.
Nem a kis változások lesznek a fontosak, az bármi lehet, ezek igazából teljesen lényegtelenek önmagukban. De lehet, hogy neked sokat fog jelenteni. Jobban érzed magad tőle, örömöd leled benne.
A boldog érzés, amit társítasz hozzá, az fog számítani. Elkezded megengedni magadnak ezeket a kis dolgokat, mindig egyre többet, látni fogod mennyit érsz igazából.
Míg végül megtanulod szeretni magad.
Nem biztos, hogy azonnal sikerülni fog a pozitív változás. Sőt, biztos hogy nem. Hiszen gondoljunk bele mennyi ideig építettük a magunkról alkotott negatív kritikát. Akár évek kemény munkája is lehetett.
Ugyan úgy ennek lerombolása és újjáépítése is időbe fog telni. Kitartónak kell lennünk és akarnunk. Önmagunkért. A boldogságunkért. Mert saját magunkért tenni nem önző dolog. Ez a legtermészetesebb és legalapabb cselekedet.
Önmagunk szeretete legyen a legelső, hiszen ebben gyökerezik a boldogságunk. Enélkül nem vagyunk képesek sem befogadni, sem elfogadni, és még igazán adni sem, hiába szeretnénk. Az önszeretetünkben rejlik az igazi erőnk.
A magnetikus kisugárzás, mikor valaki rendben van magával. Ilyenkor mintha a világot is képes lenne az a személy a kezében tartani,
…és talán így is van.